Békés fények

    Az átjátszó torony csúcsán ültem most is, mint az elmúlt két hétben minden este, s csodáltam a várost, melyet sohasem láthattam még. A vibráló holoreklámoktól hemzsegő bűnös várost, ahogy anyám hívta mindig. Valamiért olyan utálatot érzet a felhőkarcolóktól zsúfolt megapolisz iránt, amit sohasem értettem meg. Én ellenben szépnek és titokzatosnak láttam, a lebegő gyorsbüfékkel, a menetrendszinti transztaxikkal, a színes vándorló reklámokkal, amiket rendszeresen tönkrevágtak a madarak. Legalábbis Wess, a szomszéd srác, ezt állította, pedig szerintem még ő sem látott soha madarat, ahogy más sem. Ha engem kérdeznének, szerintem a felszáló gázok  tesznik tönkre, amit a város okád ki magából, vagy a savas esső.

    Miden éjjel csak ámultam és vég nélkül vágyakoztam, de hiába. A városhatárt nem tudtam átlépni, hála a Vetonának, hogy száradt volna le a keze, mikor a mellkasomra karcolta a helyhezkötő rúnákat. Persze ezt is anyámnak köszönhetem, mint minden szarságot. Most bezzeg állandóan sír, hogy nem vagyok, meg mindenkinek bizonygatja, hogy mennyi mindent megtett értem. Pedig ha tudná, hogy a halálomat is neki köszönhetem...

    Alapvetően soha nem hittem, hogy igazak a babonák, amiben a Veton papok hittek míg meg nem halltam, de most már úgy is mindegy. Ja, és miért az ő hibája? Mert görcsösen ragaszkodott ahhoz, hogy hozzam el a legújabb arcsimitó krémjét, amire már vagy fél éve spórolt, és mert rácsipogtak az interfészjére, hogy ha még ma átveszi, akkor ajándék íriszszínezőt adnak. Ő persze nem tudott elszabdulni, hisz állandó online kapcsolatban kellett lennie az ügyfelekkel, és ezt csak az irodából tudta megoldani hiába volt beépített implantátuma, amit kölön kérvényezett, csak így volt gyorsabb és közvetlenebb az elérés, és nem mellékesen húsz évre van munkahelye, vagy inkább húsz évre eladta a lelkét, de most nem ez a lényeg.

    Némi huza-vona után beleegyeztem, hogy elmegyek a cuccért. Elhívtam Erint, hogy ne unatkozzak az úton, meg ketten nagyobb biztonságban voltunk, elvileg. A lakókörzetünk hellyel-közzel biztonságosnak volt mondható, mivel itt csak Terránok laktak, akik eléggé fertőzöttek voltak ahhoz, hogy senkinek se kelljenek. Ugyanis előszeretettel vadásztak ilyen környéken a szervkereskedők meg hasonlók, nemigen tudtuk kik is ők valójában csak, hogy eltünik néhány gyerek időnként, mikor ők megjelennek. Enegem valószínüleg senki sem akart soha, mert megértem a tizenhetedik évfordulómat, és mivel már ilyen öreg voltam meg már igen nagy mértékben rongálódott a szervezetem, hála a sok szemétlerakónak a környéken, nemigen kellett senkinek se semmim. Erin is hasonló korú volt, mint én csak neki világosabb rezesebb volt a hajszíne, míg nekem sötétvörös akárcsak a szemem, de a börünk az egyformán sárgán viritott. Szerintem, mi jártunk jobban, Wess mondta, hogy a nyugati partnál a vegygyár robbanása két államot is megfertőzöt. Le is zárták, se ki se be, nem mintha el tudnának vegyülni a zöldes bőrszínükkel.

    A lényeg, hogy már hazafelé tartottunk, mikor elkaptak minket. Nem sokat vacakoltak, megkötöztek, bevágtak egy nagyobb autóba, vért vettek, leszkenneltek, leellenőrizték, hogy a személyi chippünk rendben működik, mint általában az ellenőrzésekkor, majd... Erinnél jelzett a gép. Hamis volt a chip. Szegény olyan rémült fejet vágott, és a lehető legroszabbat tette. Menekülni akart. Esélye sem volt. Két feketeruhás fazon erősen a jármű falához vágta majd egy rutinos mozdulattal hasra fektették egy vékony asztalon és leszíjazták. Mozdulni sem tudott. Kiabált, hogy eresszék el de csak azt érte el, hogy bekötötték a száját. Egy készüléket tettek a hátára, közel a nyakához, mire ő felordított, már amennyire tudott. De senkit sem érdekelt, a gép meg folytatta a dolgát. Csipogott, zümmögött, fúvókák jártak fel és le, majd a monitoron megjelent az arcképe egy másik névvel és besorolással. Medien volt. Eddig csak hallottam róluk, de még sosem láttam egyet sem. Őket állítólag kifejezetten tenyésztették, legalábbis ez a pletyka, mert erről sehol sem volt információ, még Wess sem tudott semmit.

    Beadtak neki valamit, aztán nem mozdult többé. Én következtem. Minden erőmmel védekeztem, de hatástalan volt. Hasrafordítottak majd egy éles fájdalom hasított a tarkómba de ahogy jött úgy el is múlt. Felültem és néztem őket, de már nem foglalkoztak velem. Elindult a kocsi kifelé a városból a megapolisz felé. Mikor elhagytuk az utolsó házat egy erős rántást éreztem a mellkasomban, ahol az az átkozot rúna lapult, és kiszakadtam a kocsiból. Ott álltam az út közepén és figyeltem, amint hangtalanul elsuhan a jármű Erinnel vagy legalábbis azzal, akit én így ismertem.

    Nem igazán értettem mi történt csak mikor megtaláltam a testemet az úton. Néhányan nézegeték, volt aki megrugdosott, hogy mozgok-e még de nemigen foglalkoztak velem. Nemsokára jött egy tisztasági kocsi, beletettek egy dobozba leolvasták a chippemet majd küldtek egy interfészüzenetet a szüleimnek, hogy hova jöjjenek a cuccaimért.

    Anyám a legjobban attól volt kiakadva, hogy a krém csomagolása megsérült, míg apám rá nem mutatott a nyilvánvalóra, hogy az utóda halott, ekkor kezdet el anyám engem is siratni, vagy valami olyasmi.

    Egyedül Lolán, a húgomon, lehetett észrevenni valami változást, kevesebbet beszélt, inkább a holotábláját nyomogatta. Rajzolt, mint mindig, de most vörös fejű embert, akiből csurog a vér és megfogja egy Veton pap kezét. Megható, de sajnos ki kell ábrandítsam, itt senki és semi nincsen. Azóta sem.

    A temetésem tegnap volt. Elástak a ház mögötti alig húsz lépésnyi területen, valahova Mertonék apja, volt falszomszédunk, és Wess nagyszülei fölé, legalábbis erre tippeltem, mert saját helye senkinek sem volt.

    Wess tovább maradt, mikor már mindneki elment, és csak nézte a helyet, ahova eltemettek. Furcsa lesz, hogy nem lesz már ő nekem. Nemigazán tudom megmondani, hogy milyen érzés ez, mert akkor sem éreztem még csak hasonlót sem, mikor utódott akartunk. Két éve próbálkoztunk,  mint a legtöbb hasonló korú gyerek, mert a doki azt mondta, minél tovább várunk annál kisebb az esélye a sikerre, de nem jött össze. Lehet túl fertőzöttek voltunk hozzá, de ez már sosem fog kiderülni.

    Na, ez Ellie Peterson, azaz az én történetem, úgye hogy nem túl izgalmas, persze hiába ragadtam itt, nem nézem a többiekét az övéké is hasonló, akkor meg minek. Ezerszer jobb a megapolisz fényeiben gyönyörködni, talán ott tényleg van élet.

A Kaszás

   Bár a nap már alábukott a hegyek mögött a város pezsgett az élettől. A bárok, szórakozóhelyek zsúfolásig teltek bulizó fiatalokkal. Ez volt a tavasz első melegebb hétvégéje és a báli szezon kezdete.

   A felső tizezer látszólag a fiatalságot, szépséget dicsőítendő rendezett bálokat, valójában a gyerekeiknek rangban és vagyonban megfelelő párra alkudoztak egymás között. Ilyenkor mindenki meghívást kapott, aki csak számított, hercegek, bárók, bankárok és a szemtelenül gazdag üzletemberek. Itt egyedül a pénz és a befolyás számított, az érzelmek nem. A fiataloknak ez egyben áldás és átok is volt. Áldás mert sosem ismerték a nélkülözést, de átok, mert sosem dönthettek a saját életükről.

   Az idei év első bálját a Valerio hercegi család adta szerénynek aligha nevezhető közel száz hálószobás kastélyukban. A Főherceg, a legidősebb Valerio, aki idén ünnepli a nyolcvannegyedik születésnapját, dédunokájának fog feleséget választani. Természetesen már tudja ki lesz az, egy igen vagyonos bankár lánya, szegény nem egy vonzó teremtés, de rendkívül gazdag és a családjának kivló kapcsolatai vannak, ami a legfontosabb a Valerio családnak.

   Jared a nyáron tölti be a huszadik életévét így köteles megnősülni, ahogy elődei is tették generációkon keresztül, de ő mégis vonakodik. Esténként irigykedve figyelte a póri embereket, kik kedvük szerint élhettek, választhattak párt maguknak és megismerhették a szerelem érzését. Sokat gondolkodott ezen, mikor a városban autózott inkognitóban, de mindig ugyan oda lyukadt ki: csakis dédapja választása a legoptimálisabb, mert mit is adhatna neki egy nincstelen.

   Egyik este éppen ezen agyalt megint, mikor majdnem elütött egy lányt a zebrán. Bár fékezett és sikerült is megállnia, de a lány akkor is elesett. Azonnal kipattant a kocsiból, hogy megnézze mi történt az autóval és a lánnyal.

-Jól vagy?-kérdezte semleges hangon, mintha csak az időjárás érdekelné.

-Azt hiszem egyben vagyok-állt fel óvatosan, leporolta magát és megigazította ruháit, majd a fiú szemébe nézett. Egy szürke szenvtelen szempár szegeződött rá, amiben egy cseppnyi érzelem sem volt.

-Akkor minden rendben.

-Igen, azt hiszem-ezt hallva a fiú elindult vissza, hogy beszálljon és mielőbb eltűnjön.

-Te meg mit csinálsz?-Erre visszafordult, és nem igen értette, mi nem egyértelmű a lánynak.

-Azt mondtad, hogy jól vagy, ezért én most elmegyek.

-És ha azt mondom, hogy nem vagyok jól.

-Akkor hívok egy mentőt, és...-itt elővette a csekkfüzetét, hogy írjon egy kisebb összegről egy bizonylatot, ami valószínűleg a lánynak egy vagyon lesz - tessék - nyújtotta felé a papírt.

-Ez meg mi?

-A kellemetlenségért.

-Pénzt adsz nekem?

-Nem értem, mi a baj, vagy az összeg nem elég?-Erre a kijelentésre a lány csak döbbenten nézte a fiút. Nem volt egy kimondottan csinos, amolyan szőke herceg fehér lovon típus, de ennek ellenére volt benne valami megfoghatatlan, ami vonzotta az ember lányát.

-Nem arról van szó, nekem nem kell a pénzed, csak gondoltam váltunk pár szót, ha már így összekoccantunk.

-Miért tennék így?

-Mert mondjuk akkor nem hívom a rendőrséget?-Erre a fiú felvonta a szemöldökét és méregette ellenfelét. Egy durcás, de elszántan szikrázó zöld szempár nézett vele farkasszemet, az arc amelyhez tartozott kipirult a heveskedéstől és ez valamit megmozdított a bensőjében.

-Mégis mit kéne tennem, hogy indulhassak?

-Mondjuk meghívhatnál egy kávéra-erre gyors zakatolásba kezdett Jared agya, mit is válaszoljon erre, hogy gyorsabban szabadulhason, de vajon akart-e szadadulni? Az a szempár szinte bilincsbe verte.

-Most sietnem kell, mert elkések egy találkozóról, máskor is jó lenne?

-Ja, szépen elhajtasz és soha többé nem látlak.

-Ismered a kocsim rendszámát, és ha megadod a számod, felhívlak.

-Hát persze-mondta csalódottan a lány és tudta, hogy ez ennyi volt, így fájó szívvel ugyan, de megadta a számát, és hagyta, hogy elhajtson a fiú.

   Jared, mikor felhajtott a kastély feljárójára Harry már várta, ő amolyan mindenes volt. Kiszállt a kocsiból és köszönés helyet egyből utasításokat osztogatott, ahogy mindig is tette.

-Tüntesd el a kocsit, volt egy kis gondom vele, és ezt a telefont is-ezzel odadobta neki és már ment is a lakosztálya felé olyan gyorsan, ami még nem volt feltünő.

   Becsukta maga mögött az ajtót és nekidőlt. A szíve úgy vert, mintha maratont futott volna, a gondolatai meg azóta is a zöld szempár és annak tulajdonosa körül forgott.

-Mi történik velem?-kérdezte félhangosan az üres szobájától, de válasz nem érkezett. Tanakodott magában, mit tegyen remegő, felhevűlt testével, így jobb ötlet híján beállt a hideg zuhany alá, ahol jó félóráig hűsölt. Mire kijött a komódon várta egy díszes levél, melyben az esti vacsra menüje és programja volt feltüntetve, mint általában ha a nagycsalád összejött. Az est témája természetesen a másnap esti bál és az eljegyzés volt. Jared egy középszürke klasszikus öltönyt választott egy halványkék inggel és a megfelelő kiegészítőkkel tette kifogástalanná a megjelenését.

   Mikor megérkezett a szalonba már csak édesanyját és nagynénjét találta ott. Udvarias meghajlással köszöntötte őket majd jobbját felajánlotta anyjának, így mentek az ebédlőbe. Mindenki elfoglalta a megszokott helyét, természetesen dédapjáé volt a családfő helye, jobbján fia a balján unokája ült míg Jared vele szemben.

   A vacsorát, mint mindig csendben fogyasztották el, hisz neveletlenség evés közben beszélni. A desszert után azonban mindenki beszélgetni kezdett, izgatottak voltak a bál miatt, de leginkább az eljegyzés foglalkoztatta a társaság nő tagjait. Szinte a legapróbb részletből is kardinális kérdést tudtak csinálni. A férfiak szintén társalogtak, de őket teljesen más foglalkoztatta méghozzá Jared beavatása.

A két idősebb Valerio előre ment a könyvtárszobába, Jaredet apja hívta, hogy tartson velük. Egy titkos ajtón mentek tovább egy, a fiú által ismeretlen helyre.

-Eljött az idő, hogy mint kiválasztott utódomnak átadjam tisztségemet,- intézte szavait Jaredhez az öreg – a feladat, melyet most átveszel családunk évezredes öröksége. A szolgálatod hatvan évre szól melyet fiad, majd az ő fia is génjeiben továbbvissz, hogy a következő generáció méltón vehesse át tőled azt, amit most tőlem megkapsz.

-Megtisztel dédapám, de nem igazán értem ezt-vert hevesen Jared szíve.

-A családunkat kiválasztották sok ezer évvel ezelőtt, hogy előkészítsük az Ő érkezését, mikor eljő majd a sötétség órája. Az a feladatunk, hogy a megfelelő embereket a megfelelő pozicióba állítsuk, hogy a világ írányítása a mi kezünkben legyen. De ehhez erő kell, melyet csak is a családunk férfitagjai képesek továbbadni és elbírni.

-De ez hogy lehetséges, én ezt nem értem. Semmit sem értek-nézett rá összezavarodva.

-Az erőt a férfi kromoszóma örökíti tovább.

-És ha lányom születik, hisz mind lányként kezdjük.

-Az emberek talán igen, de mi nem.

-Mi?

-Mi nem egyszerű emberek vagyunk, mi a halált és a pusztulás Urát szolgáljuk.

-Ti mind megörűltetek? Én ebben nem veszek részt!-és már indult is volna, de lefogták.

-Ez nem így megy.

-Eresszetek el!

-A lány miatt?

-Hogy mi?

-Tüzes egy fajta volt az már biztos.

-Mit csináltál vele?

-Én semmit, te fogsz-ezzel odaállt a fiú elé széttépte drága ruháját, hogy szabaddá tegye mellkasát. Szíve fölött fordított pentagrammát vésett bőrébe egy éles késsel majd megvágta saját tenyerét. Ősi szöveget kántált, hívta a sötét szellemet mely benne lakott, érezte hogy kitörni vágyik öreg testéből, s kezét gyorsan szorosan a fiú vérző mellkasára szorította. Vörös fény izzott fel, ahol összértek s a pokol kénes szaga lengte be a szobát. Az erő pokoli fájdalommal töltötte be az ifjú testet, s mikor teljesen birtokba vette azt, az öreg egy fekete gyertya viaszával zárta le a lüktetve izzó sebet.

A három férfi ezután behozta egy másik szobából a zöldszemű lányt, kinek szája, keze gúsba volt kötve.

-Ő az utadban áll, megingatott, és amíg él bármikor megteheti. Őld meg!

  Egy könnyű mozdulat volt csupán és az élet elszállt, Jared lelkének utolsó szikrája még megsiratta a lányt, majd új énje felülkerekedett rajta. A Kaszás újjászületett.

Trux Béla - Akkon ostroma

    Az első kötet, A templomos lovag után nagyon vártam a folytatást, bíztam benne, hogy legalább olyan jó lesz, s be is váltotta a hozzá fűzött reményeimet.

 

   A történet közvetlenül az első rész végén folytatódik: Tristan felépült lábsérüléséből, s bár fizikailag meggyógyul, de a lelkén hatalmas sebek tátonganak. Megingott a hite mind önmagában, mind a Templomos Rendben. Mindeközben a városon is nyugtalanság lesz urrá, érzi, hogy valami változni fog. Kaláun szultán meghalt és fia Al-Asraf Khalil veszi át a helyét, aki elhatározza, hogy kiűzi a frandzsokat végleg a Szentföldről.

 

    A csata hosszú felvezetés után ebben a kötetben bontakozik ki, az író a frandzsok szemszöge mellett a muszlimokét is igyekszik hitelesen bemutatni úgy, hogy megértsük szándékaikat és gondolataikat, hogy aztán az európai olvasó akaratlanul is ''oldalt vált'', s úgy érzi a muszlimoknak van igazuk. Akkon város vezetőinek viselkedése, a városirányítási stílusok és a problémamegoldási készségük teljes mértékben alátámasztja azt a szomorú sejtelmet, hogy nem európai vezetők – vagy legalábbis annak titulált emberek – kezébe való a város.

Az író több szemszögből mutatja meg nekünk a történteket: az egyszerű csavargóétól a királyig, s ez a műnek megadja azt a mélységet, mely által az olvasó jobban átláthatja a korabeli problémák diverzitását, szemszögenként a fontossági sorrendeket és a megoldási lehetőségeket.

 

    Tristan karaktere igen nagy változáson megy keresztül. Apránként kapjuk meg a vele kapcsolatos információkat, mindig csak annyit, ami az adott helyzetben szükséges. Olykor előfordul, hogy a véletlen és akaratlanság látszatát keltve olyan tudás is a szemünk elé tárul, melynek szándékolt közlése csak jóval később derül ki.

 

    A szereplők személyisége részletgazdag lett: hús-vér embereket ismerhetünk meg, akiknek érezhetjük gondjaikat, öröműket, félelmeiket, kétségeiket és reményeiket. Az új karaktereket, ahogy Tristannal kapcsolatos információk esetében is, mindig jóval elöbb ismerhetjük meg, mint ahogy a történet felfedné szerepüket így fokozva kíváncsiságunkat, s színessé, izgalmassá és lendületessé téve a regényt ezáltal.

 

    A műben jelen van a misztikum is, amiben nem merül el az író, csak annyira, hogy felcsigázza az olvasó érdeklődését, s kérdések merüljenek fel benne.

 

   A történetben sok idegen kifejezés található: például korabeli gépek és eszközök, amire nem ad magyarázatot vagy leírást. Ezt az író az internetes közösségi oldalán pótolja, de célszerűbbnek találnám, ha ezt lábjegyzetben vagy szószedetben tenné meg, gondolván a számítástechnikát és a 21. századi közösségi médiát kevésbé előnybe részesítő olvasótáborára. Emellett viszont kiemelendőnek találom a regény nyelvezetét, mely eredetiségével és egyediségével sikerült megfognia – jelen olvasó érzete szerint – a korabeli stílust és nyelvezetet ezzel is korhű ábrázolást és világképet tárva a lelkes közönség felé.

 

    Mindent összevetve egy igen összetett és jól kidolgozott történelmi regény, s remélem több hasonló művel örvendeztett meg minket az író.

Egy ködös szerelem

    A végtelen vásznú valóság csak ontja magából a színeket, érzéseket, vágyakat. Az elevennek tűnő néma szobrok a felkelő Napban fürösztik arcukat, míg lassú léptem alatt az őszi reggel foga csikorog, és várja a meleg napsugarak engesztelő simogatását. Csendes a park egy madár sem kedveskedik vidám dallamokkal, csak gubbasztanak borzas tollaik között mozdulatlan. Ezüst fonalát szövi a pók, mely fátyolként telepszik a tájra, s rejti el annak valódi arcát. Harmatgyöngyöt gyűjt egy kósza árny, valóságot lát benne tán, de észrevesz, s elillan, tovaszáll. Miért menekül, fél tőlem talán? Lebegek, kúszok a Nap felé, ölelni vágyom őt, de szerelmünk átkozott. Sugarai cirógatnak, s elvész testem az érintésébe. Felajánlom magam legyek övé, más senki nem kell. Puha bársonyos testem pusztul szeretete alatt, míg utolsó foszlányom, mely egy öreg tölgy tövében reszket, el nem hamvad. 

Szűrreál

Vágyok oda, hol a tenger tiszta,

Kék vizét semmi sem csúfítja.

Lágyan ring, szellő simogatja,

Felhő nézi, cirógatja.

Légy te az, ami ő nem lehetek,

a szabadság kéklő fellege.

Lásson téged mindenki,

de ne ismerjen senki.

Tudd, amit ők tudnak,

Érezd, amit ők éreznek,

Halld meg szavukat,

s suttogd vissza vágyaikat.

Egy ismeretlen ismerős

kép mögé bújva. Félős.

Utat mutatsz, de sajátod nem leled,

evezz velem, el innen, tengeren.

Szabadon, és elveszetten,

a tükröt kérdem mellettem.

Mutatja arcom, szüntelen,

Könnyel keverve lelkem.

Taszíts a fagyos mélybe,

vagy emelj a tündöklő égbe.

Ringass lágy vizeken, a kéklő fényben,

vagy temess a földnek sötét rejtekébe.

Engedj, mennem kell, hív a tenger.

Testvért lát, s nem engem.

Álarcom vizes, s tiszta,

Én, a tükör vagyok, nem a keret maga.

Nem minden 'rossz' rossz

    Egy esőcsepp zuhant alá gyorsan a magasból, s talán még látni vélt néhány színes alakokat egy fura szögletes dobozban, majd egy szempillantással később szétfröccsent az emberektől hemzsegő járdán. Ennyi volt csupán az élete, de míg megszületett a magasban s földet ért leélte az egészet. Ez az egyszerűség csodálattal töltötte el Mike-ot, és egy kicsit irigylésre is késztette.

- Szia Drágám! - köszönt be mosolyogva felesége az irodába.

- Szia Szívem! - nézet rá az elbűvölő nőre az ablak mellől, aki ringó csípővel közeledett felé, és mivel ez a munkahelye volt így Mike szomorúan igazított egyet a nadrágján, és némileg lehűtve magát csókkal üdvözölte szerelmét.

- Na, indulhatunk, vagy azt szeretnéd ha a fiúk rád várnának?

- Úgysem tudok olyan későn érkezni, mint Eric – mosolygott Mike. Majd elindultak a lifthez, közben még pár kollégától elköszönt a hétvégére. A garázsba érve már érezni lehetett az eső illatát, mely keserédes emlékeket hozott felszínre benne, de igyekezett ezt nem kimutatni. Nem szerette ha Layla aggódik érte, persze könnyebb lenne, ha elmondaná neki mi is történt akkor huszonöt évvel ezelőtt, de félt, hogy nem hinne neki, és nem akarta elveszíteni az egyetlen jó dolgot az életében.

    Az autó út valahogy a szokásosnál is hosszabbnak tűnt, talán az eső, vagy csak a péntek esti csúcs miatt, kitudja. Nem is értette miért mostanra beszélték meg a szokásos összejövetelüket a fiúkkal, de ha már így alakult igyekezett jó pofát vágni hozzá. Eddig mindig szombaton tartották, akkor mindenki biztosan ráért, persze ezt Steve-nek megint meg kellett változtatnia, mint mindent, ami neki nem felelt meg. Nagyon megváltozott, ahogy Eric is, egyszóval összegezve igazi seggfejek lettek, persze vele nem, mert barátok voltak egész kicsi koruk óta.

   Steve egy óriásvállalat feje volt dollár milliárdokkal a bankszámláján, Eric hasonló cipőben járt bár kisebb céget vezetett. Mike azonban egy ingatlanfejlessztési vállalkozás egyik építésze volt, pontosabban egy a tizenhatból, akik a cégnek dolgoztak. A fiúk nem egyszer felajánlották, hogy segítenek egy saját vállalkozás elindításában, de Mike jól érezte magát itt. Feleségét is ennek a munkahelynek köszönheti. Az a tíz évvel ezelőtti továbbképzés Washingtonban, felejthetetlen élmény a számára és mind a mai napig minden percére emlékszik annak, mikor először találkoztak.

- Megérkeztünk – jegyezte meg csak úgy mellékesen Layla, mintha nem lenne egyértelmű a két biztonsági kapun való áthaladás ténye.

   Mike kikecmergett a kocsiból, majd mikor felesége segíteni szeretett volna, udvariasan megköszönte, de egyedül intézte a dolgot. A bejárat akadály mentesítve volt kimondottan Mike számára, nem mintha olyan sok időt töltött volna Steve házban. Felhajtotta magát a bejáratig, ahol meglepetésére Eric jelent meg az ajtóban, még visszafordulva intett egyet a nőnek majd bement a házba.

- Mi ez a pontosság, beteg vagy talán? - kérdezte köszönés helyett Mike.

- Egyszer ezt is ki kell próbálni – vigyorgott jókedvűen, amit valószínűleg a whisky-nek köszönhetett, ami a kezében volt.

- Hol van Steve?

- Csak holnap érkezik.

- Micsoda? Akkor miért mára beszéltük meg?

- Ezt majd tőle kérdezd meg, de addig is megyek megcsapolom méltán híres italkészletét. Velem tartasz?

- Hát, nem is tudom.

- Jaj ne már, tudod, hogy utálok egyedül inni. Akkor legalább fogj meg egy poharat és nézz úgy ki mintha te is osztoznál velem a kulináris élvezetekben.

- Rendben – állt rá a dologra, bár sosem értette barátja miért rajong ennyire az italokért, hisz gyerekkorában gyűlölte az italt főleg, hogy az apja és anyja is alkoholista volt. De hát változik az ember. Ő kitudja mitől változott meg, miért lett ősi ellensége mára a legjobb barátja.

   Az idő gyorsabban telt, mint Mike várta, persze az itallal arányosan, s Eric egyre furcsább lett. Többször kért bocsánatot Mike-tól, sajnálatát is kifejezte, de az okáról még hallgatott. Olyan hajnali kettő magasságában két üveg kivégzett whisky után történt valami. Eric a teraszajtóban állt és nézte Steve holdfényben játszó halastavát.

- Tudod, talán így kellett lennie, mondhatni a sors keze volt benne...

- Asszem ideje lefeküdni Eric, hosszú volt ez a nap – próbálkozott Mike.

- Még mindig nem emlékszel ennyi év után sem?

- Mégis mire?- bár sejtette mire akar kilyukadni Eric de azért megkérdezte.

- Hogy mi történt akkor huszonöt évvel ezelőtt.

- De tudom, a csatornánál játszottunk és beszakadt az egyik padló, lezuhantunk, ti megúsztátok én nem. Eric kár a múlton rágódni, ami megtörtént az megtörtént. Nem vagy hibás, ahogy Steve sem. Most pedig indulj lefeküdni, jó? - de mintha meg sem hallotta volna őt, csak állt és bámult kifelé.

- Emlékszel az aranyhalra? - ekkor Mike-nak bevillant egy kép. Ő fekszik a gazban és nem tudja mozgatni a lábát, a fiúk meg a csatornában piszkálnak valamit, valami sárgás színűt.

- Látom kezd derengeni – húzta el a száját Eric.

- Mi történt? - kérdezte zavartan, valahogy eddig ez az emlék még sosem jött elő, pedig jó pár dokit végig járt.

- Mikor lezuhantunk Steve és én találtunk egy aranyhalat a csatornában. Azt hittük valaki megunta és kidobta, de mikor megpiszkáltuk, megszólalt.

- Na, elég én megyek aludni, te félrebeszélsz – és már indult is ki az ajtón.

- Kívántunk is tőle – Mike erre megállt és felé nézett -, Steve milliárdos akart lenni, én csak gazdag.

- És ezt miért mondtad el? - ment bele a játékba Mike.

- Mert neked még mindig megvan a kívánságod – nézett bele Mike szemébe Eric, akinek a tekintete most tisztább volt, mint valaha.

- Persze.

- Szerinted Steve miért nem mutatta meg soha a tavat neked?

- Mert kerekes székben vagyok és nincs út.

- És nem tűnt fel hogy az egész házban tudsz közlekedni, és a kertben is csak oda nem tudsz lemenni? - ez igaz volt és Mike most először el is gondolkodott ezen, és a tények magukért beszéltek. Steve és Eric sosem voltak jó tanulók, vagy kivételesek, mégis egyre feljebb kerültek, bármi amibe belekezdtek pénzt hozott nekik.

- Ez, hogy lehet? És miért nem szóltatok róla?

- Hogy hogyan? -tárta szét a karját Eric – Nem tudom, fogalmam sincs, csak megtörtént. Steve azt mondta ne szóljuk róla, aztán mikor a kórházban magadhoz tértél és nem emlékeztél semmire, mi hallgatunk.

- De mért, hisz nekem is lett volna egy kívánságom.

- Mert Steve tudta hogy nem helyeselnéd az ilyesfajta előnyhöz jutást. Mert te túl becsületes vagy - utánozta Steve-et és szinte már őrülten hadonászott hozzá – de én már nem bírom érted. Huszonöt éve mást se csinálok csak hazudozom. A munkámhoz nem értek mégis milliókat keresek vele. Örülnöm kéne neki de nem megy, érted? Mást se csinálunk egymás előtt csak színészkedünk, régen... - legyintett egyet a kezével és leroskadt az egyik fotelbe, és a következő pillanatba már horkolva aludt a részegek nyugalmával. Talán végre gondtalan lehetett.

   Mike lévén egy két pohár neki is lecsúszott úgy döntött megnézi magának azt a tavat, hisz Eric azt mondta ő még kívánhat. Lassan elindult a kerekesszékkel, de felborult vele. Azért sem adta fel, lekúszott a vizes fűben a tóhoz. De nem látott semmit, csupán a Hold játékát a víz felszínén, majd egy aranyosan csillogó valami közeledett felé. A ház felől hangokat hallott, mintha Steve megjött volna és Eric-kel kiabálna. Mike visszanézett a válla fölött a ház irányába, és látta, hogy két alak birkózik, az egyik feléje akar jönni a másik meg nem engedi.

- Neee! - ordította valamelyik.

- Eressz el!

- Talán tényleg igaza volt Eric-nek? - tűnődött félhangosan Mike. Mikor egy hangos dörrenést hallott. Lőttek.

- Mi a kívánságod fiú? - kérdezte a hal, s ettől hirtelen egy gondolata sem volt Mike-nak. De az idő sürgette, és a füle mellett elsuhanó golyó is nyomatékot adott a sietségre. Így azt mondta, ami elsőre eszébe jutott.

- Soha ne találkozzunk veled! - és erősen behunyta a szemét várva a következő lövést.